Mivel az első világháború után a lousanne-ibékeszerződés nem tudott véglegesen határozni a Törökországtól elszakított moszuli kőolajvidék sorsáról, a törökökre, meg az angolokra bízta a megegyezést, erre kilenc hónapot adtak. Megegyezés azonban nem születetett, így az angolok a Népszövetséget kérték fel döntésre.
A kurdok / Mahmud sejk / a huzavona közben Sulaimania központtal létrehoztak egy kurd igazgatási rendszert. Az angoloknak a kurdok iránti szemléletét - a szóban hangoztatott lojalitás ellenére -mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezt az igazgatási próbálkozást véres eszközökkel felszámolták. A Népszövetség egy bizottságot küldött ki az ügy kivizsgálására és valamiféle javaslat előterjesztésére, de a népszövetségi döntést a törökök nem fogadták el, így az a hágai nemzetközi bíróság elé került, mely 1926. nyarán Moszulr Irakhoz / NagyBritannia mandátum területe / csatolta.
" A kurdok - írja John Krinche angol publicista Hét ledőlt oszlop című művében- az első világháborút követő diplomáciai alkudozások kis áldozatai közé tartoznak.Gyorsan elfelejtették őket is, meg azokat az igéreteket is, amelyeket a szövetségesek tettek nekik... Eredményes diplomáciai játékhoz hol találtak volna gyanútlanabb partnert, mint a vad, hegyilakó kurdokar? "
A legkegyetlenebb nyílt nemzetiségi elnyomás a húszas években Törökországban volt tapasztalható. A fő céljuk a gyors asszimilálás volt. Megtiltották a kurd nyelv használatát. Hegyi törököknek nevezték el a kurdokat.Óriási apparátussal és hatalmas költségekkel folyt a kurdok törökösítése. a városokban, mezővárosokban kollégiumokat hoztak létre. Itt gyűjtötték össze a környékről a kurd gyerekeket. Ők itt végezték el a kötelező ötosztályos tanulmányaikat. Itt nem volt szabad kurd nyelven beszélnük.Jó kemalistákat akartak belőlük nevelni.Minden ellenállást letörtek.Törökország délkeleti, kurdok lakta vidékén az engedetlenkedőket letartóztatták, a kulturális intézményeket bezárták.A kurdok fegyverrel válaszoltak a terrorra. A török hadsereg nagy erőket vonultatott fel a lázadók ellen.
1927-ben létrejött egy kurd politikai szervezet is, a Kurd Nemzeti Liga. Egyre több helyen tűzték ki a kurd nemzeti lobogót. A harmuncas évek közepén a török kormány már a légierőt is bevetette a fellázadt kurd hegyi falvak lakossága ellen.
Nem volt sokkal kedvezőbb a helyzet az iraki brit mandátum területén sem. A angolok úgy vélték, hogy a kurd ellenállás megtörésének és az erdőkkel borított kurd hegyvidék gyors kihasználásának legjobb módja az Erbil-Moszul vasútvonal gyors megépítése. Ez az áruszállítás és a gyors csapatszállítás legbiztosabb eszköze. Az angolok tudatosan szították a kurdok közti törzsi viszályt. Az elnyomó angol, majd azokat hűen kiszolgáló hasemita királyi rendszerrel a legkövetkezetesebben a Barzani törzs állt szemben. A törzs falvai sokat szenvedtek az angol erőszaktól. Másfél évtized alatt az iraki kurdok tizenegy felkelést indítottak jogaik kivívása érdekében. A legjelentősebb kurd megmozdulások Mulla Musztafa Barzani nevéhez fűződnek. Sikeresen harcolt a szomszédos kurd törzsek ellen is. Musztafa Barzani a legnagyobb kurd felkelésben 1931-ben vereséget szenvedett a túlerővel szemben. Törzsét a kormány Sulaimániába telepítette, de megszökött a hegyekbe egész törzsével, megszervezte kurd partizán hadseregét, a híressé vált Pesh Mergát- azok, akik nem félnek a haláltól -. A felkelőket támogatták a kurd nemzeti szervezetek is, melyek Irak kebelén belül nemzeti autonómiát követeltek, hogy " a kurdok és arabok egyaránt boldogan és szabadon élhessenek az országban "
Mindezek ellenére 1944-ben súlyos fegyveres harcra is sor került Musztafa Barzani 4000-5000 fős seregével szemben 25-30000 iraki reguláris katonai és csendőri erő vonult fel, s ezeket ráadásul támogatták az angol légierő repülői is. A kurdok háborúja azonban mégsem egy egyszerű matematikai képlet. A könnyű fegyverzetű felkelő hadseregnek olyan szövetségesei voltak, mint a hegyek, a hazai, az ismerős táj, a terep kitűnő ismerete és a kurd hegyek lakossága. A Pesh Merga mindig kerülte a frontális összecsapásokat. Az iraki hadsereg ütőképességét nagymértékben gyengítették a folyamatos dezertálások, mivel a városokban besorozott kurd származású katonák meglehetősen nagy számban álltak át a felkelők oldalára. Ezzel is magyarázható, hogy a kurdok elleni háború évekig, évtizedekig elhúzódott. Az 1944-45-ös kurdok elleni háborúban hiába értek el a kurdok jelentős katonai sikereket, az iraki kormánynak sikerült néhány törzsfőt maga mellé állítania, s emiatt a kurd törekvések kudarcba fulladtak. Barzani seregével és családjaikkal együtt előbb Iránba, majd Azerbajdzsánba vonult.
1958 nyarán, a Hasemita rezsim elleni sikeres puccs után Irak új vezetője Abdel Karim Kasszem tábornok visszahívta az emigrált kurdokat. Musztafa Barzani vissza is tért követőivel együtt. Az ezt követő években a kurd arab kapcsolatok viszonylag harmonikusnak mondhatók. 1960. januárjában a Kurd Demokrata Pártot, élén Musztafa Barzanival az iraki kormány is elismerte. A párt újságját a Khebat-ot Bagdadban adták ki, a párt sem kényszerült illegalitásba.
